Majorka Színház: „Amikor felharsan a tapsvihar, királynak és királynőnek érezzük magunkat!”

Vajon mekkora fizikai teljesítmény és mennyi háttérmunka kell ahhoz, hogy a legkisebbek és a felnőttek egyaránt önfeledten nevessenek egy bábjáték alatt? Hogyan képes egy független társulat évtizedeken át megőrizni a varázsát a digitális eszközökkel teli világban? A Majorka Színház tagjaival, Táncsits Majával és Tapolcsányi Andrással beszélgettünk a paraván mögötti titkokról, a legmerészebb álmokról és a Generali Gyerek Sziget fái alatti közös játék öröméről.

Cédulára írt álomból négyezer sikeres előadás

Hogyan született meg a legelső gondolat a Majorka Színház megalapításáról, és mi volt az a konkrét élmény, ami végleg a bábok világa felé terelt titeket?

András: Amikor 2003-ban elvégeztük a Kolibri Színház színész- és bábszínészképző stúdióját, a színház tapasztalt színészei javasolták, ne várjunk ölbe tett kézzel, hanem csináljunk saját előadást, és menjünk óvodákba tapasztalatot és némi pénzt gyűjteni! Tisza Bea szeretetteli határozottsággal felhívta rá a figyelmünket, hogy mi úgyis egy pár vagyunk, és csak úgy tudunk tovább lépni, ha a saját lábunkra állunk.

Némi töprengés után nekiláttunk átrendezni egy korábbi vizsgaelőadásunkat, majd kemény küzdelmek, és ma már semmiségnek tűnő szenvedélyes veszekedések után elkészült egy nagyon egyszerű technikán alapuló, de hatalmas élőerő jelenlétet követelő mese, A három kismalac. Az óvodai próbaelőadás előtti reggelen, kávézás közben Maja elé csúsztattam egy cédulát, amire az volt írva, hogy MAJORKA SZÍNHÁZ. Ebben benne van az ő neve is, illetve utal arra a baleári szigetre, ami sokakat vonz, továbbá a népmesék világának mindenkori alapját adó majorságra is. Minket is meglepett a legelső előadás sikere. Ott és akkor dőlt el, hogy ez sorssá válik.

Amikor elindultatok ezen az úton, milyen küldetést fogalmaztatok meg saját magatoknak, és mennyit változott ez a vízió az évek alatt?

András: Eleinte csak az volt bennünk, hogy játszani, adni akarunk magunkból, mindent is! Naiv lelkesedéssel fillérekért is elvállaltunk mindenféle fellépést, mert úgy gondoltuk, hogy mindenkinek jár, hogy láthassák azt a csodát, aminek magunkat gondoltuk. Akkor még nem voltunk szülők, és fát lehetett vágni a hátunkon. Ma is lehet, de most főleg a gyerekeink vágják.

Ez az elhivatottság a magyar népmesék logikáján és lelkiségén alapul: jó tett helyébe jót várj! Vagyis legelőször tegyél jót! Az összes többi úgynevezett üzenet csak ebből következik. A legfontosabb mégis, hogy élményt, örömöt adjunk, amennyire csak lehet, kerülve a didaktikus hangot. Hőseink mindig csetlő-botló, töprengő alakok, akik mégis mindig a helyes utat választják a könnyű út helyett.

Ha visszagondolsz a kezdeti próbákra, mi volt a legmerészebb álmotok, amit azóta sikerült is megvalósítanotok a színpadon?

András: Nekem az, hogy nagyon sokat játszhassunk. Jelenleg intenzíven közelítünk a négyezredik fellépésünkhöz egy kicsivel több, mint húsz év alatt. Ez közel van ahhoz, amiről álmodoztam! Emellett az, hogy a Generali Gyerek Szigeten, a MüPában, Kapolcson, a Vidor Fesztiválon és még néhány rangos játszó helyen rendszeres fellépők vagyunk, na, ez a valami!

Maja: A legmerészebb álmom az volt, hogy szabad lehessek a játékban.  Azt csinálhassam, amit szeretek és a közönség szeresse, amit csinálok.

Mi a legfurcsább vagy legmeghatóbb tárgy, amit valaha beépítettetek egy díszletbe, mert úgy éreztétek, története van?

Maja: Sok olyan tárgyat használunk az előadásban, amelyek korábban a nagymamáink, dédanyáink tulajdona volt. Mégis a legszemélyesebbek inkább a szavuk járása, az ő mondataik, amik szállóigévé lettek a családjainkban. Például az, hogy “Vörös róka, vörös férfi egy se jó”, “Nem jó öregnek lenni, de ha meg nem halunk, megöregszünk, így van ez”, vagy “Mit eszünk?- Semmit fiam, kenyér nélkül”.

Egyébként furcsa tárgyakból sincs hiány. A kézi szűrőtől az edényfogó kesztyűn keresztül sok tárgy éli reneszánszát a meséinkben.

Kulisszatitkok és paraván mögötti pillanatok a Majorka Színház előadásain

A Majorka Színház előadásai mindig közvetlenek. De hogyan kezelitek az olyan váratlan helyzeteket, mint amikor egy gyerek a legizgalmasabb jelenet közepén őszintén belekiabál a történetbe?

András: A rutin sokat segít abban, hogy el tudjuk dönteni, destruktív vagy éppen építő-e egy-egy ilyen bekiabálás. Néha megéri, hogy lábjegyzetet szenteljünk neki, máskor szellemesen jelezzük, hogy ez nem segít, megint máskor pedig igyekszünk figyelmen kívül hagyni az oda nem illő trollkodást.  Nagyon szoktunk figyelni, mert főleg ettől válik minden fellépés egyedivé.

Sokszor hallani, hogy a bábjáték a felnőtteknek is szól. De mi az a titkos réteg a darabjaitokban, amit kizárólag a szülők érthetnek meg a sorok között?

András: Nem kell feltétlenül 18-as karikás dolgokra gondolni, bár néha az erotika nagyon halvány utalásként megjelenik. Inkább a tágabb összefüggések, nevezetes idézetek ízléses beillesztése a mi nagy fegyverünk! A működési mechanizmus alapja, hogy amikor egy nő-férfi páros játszik, és szerelmesen sistereg körülöttük a levegő, azt a gyereknéző alapvetően helyénvalónak érzi, de csak az érettebbek értik a valódi motivációt. A gyerek kapja a természetes történetmesélési ívet, a felnőtt pedig a kikacsintást. Egyébként a legtöbb mese végén a katartikus csók legtöbbször fújolást kap a gyerekektől.

A bábszínész számára a fizikai állóképesség kulcsfontosságú. Melyik volt az a báb vagy díszletelem, amelyik a legnagyobb technikai kihívást jelentette az elmúlt években?

András: A pelikánmadár című mese végén az interaktív főhős az aranyszőrű paripa nyergében fölrepül az égig érő fa tetejére, hogy a madarat kiszabadítsa. A ló ilyenkor én vagyok, a fa egy preparált napernyő, 290 centi magasan. A kiválasztott kisfiú a nyakamból sem szokta elérni a felmágnesezett madarat, ezért még onnan is ki kell őt tolnom. Ez önmagában is kemény vállalás.

Maja: Van néhány nehezebben mozgatható báb, vagy nagyobb díszlet elem, ami nem könnyíti meg a szép mozgatást, de nekem a legnagyobb kihívás a bábszínpadunk mögötti KRESZ, hiszen nem csak fönt kell egységben lennünk, hanem lent is, amikor kellékezünk. Amikor kúszok-mászok a paraván mögött, hálásan gondolok Pavlik dokira, aki miatt erre képes vagyok egyáltalán.

Könnyek az autóban és a 3D-s varázslat ereje

A jótékonysági előadásaitok során beteg gyerekekhez is ellátogattok. Milyen lelki felkészülést igényel tőletek, hogy a nehéz sorsok ellenére is felhőtlen örömöt sugározzatok a paraván felett?

Maja: Korábban előfordult, hogy zokogtam egy-egy beteg gyerekeknél tett fellépés után az autóban, mert annyira nehéz volt szembesülni azzal, hogy milyen nehéz sorsok vannak. Ma is megvisel, de sokkal tudatosabban készülök fel, hogy úgy tudjak eléjük állni, hogy a játékom és a hangom legyen fókuszban a saját kétségbeesésem helyett.

Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a népi hagyományok őrzése és a modern, mai gyerekek ingerküszöbéhez igazított humor között?

Maja: Bár nem vagyunk pedagógusok, nekünk is vannak olyan “gyerekeink”, akik már maguk is szülők, és rajtunk nőttek fel. Mi is tapasztaljuk, hogy milyen sokat változott a gyerekanyag az elmúlt évtizedekben. Próbálunk haladni a korral, csínján bánunk a trendekkel, de nem zárkózunk el tőle teljesen. Alapvetően a magyar népmesét alakítjuk a saját szánk ízére, sok népdallal, saját zenével és örökérvényű, vagy éppen meghökkentő poénokkal.

Hogyan látjátok a Majorka Színház helyét a mai, digitális eszközökkel teli világban, és mi az a maradandó érték, amit a bábjáték segítségével adhattok át a gyerekeknek?

András: A mi helyünk szerintem nem inog. Az előadásaink utáni közérzület a gyerekekben talán még intenzívebb is, mint húsz éve. Ölelések, pacsik. A pedagógusok és a szülők is egyértelműen pozitívan jeleznek vissza. Digitálisan mindnyájan túl vagyunk adagolva, ezért nagyon értékes a 3D-s tevékenység.

Mi jelenti a legnagyobb szakmai és emberi sikert a társulat életében az alapítás óta eltelt időszakban?

András: Szakmailag a legnagyobb siker, hogy újra és újra visszahívnak játszani olyanok, akik nagyon sok bábszínházat láttak már. Az emberi siker, hogy 26 éve együtt vagyunk, és még mindig azt várom, hogy játszunk már a színpadon (is).

Maja: Színészként nagyon fontos mind a közönség, mind a szakma visszajelzése. Nekem fontos, hogy korábbi tanáraink – Szívós Károly, Török Ági – szerint is érvényesek vagyunk.

A legnagyobb személyes sikerem, hogy mindezt saját erőből hoztuk létre, a hitünkből és az álmainkból, a játszani akarásunkkal. Független színház vagyunk, olyannyira, hogy a COVID alatti Köszönjük Magyarország! program volt az eddigi egyetlen támogatás, amelyet megkaptunk. Cserébe viszont szabadok vagyunk, és azt játszhatunk, amit szeretünk.

Mit tartogathat a jövő a Majorka Színháznak?

Milyen távlati célok lebegnek a szemetek előtt, amikor a következő tíz évre gondoltok? Van olyan történet vagy technika, amit mindenképpen szeretnétek még bemutatni a közönségnek?

András: Ahogy édesapámat elnézem, elég szerencsés genetikával rendelkezem. Népmesei lenne, ha még 77 évesen is nagyjából ezzel az intenzitással játszhatnék. Nem tűnik lehetetlennek. Már csak 27 év. Több, mint amióta csináljuk. Arra vágyom, hogy azokat a magyar népmeséket, amiket megvalósításra alkalmasnak látunk, még jobb minőségű zenei apparátussal, és a megszokott lelkiséggel be tudjuk mutatni. Ezen kívül Petőfi nagy műveivel, a János vitézzel, és A helység kalapácsával foglalkoznék a legszívesebben. Illetve szívesen játszanék határon túli magyaroknak.

Maja: A rövid távú céljaink most a következő mese, “A macskacicó” előkészítése. Nehéz megjósolni, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő években, de azt biztosan tudom, hogy játszani szeretnék.

Ha a Majorka Színház alapítóiként választhatnátok egyetlen olyan mesebeli tulajdonságot, amit a való életbe is átültetnétek a társulat működésébe, mi lenne az?

András: Az ütésállóságot mondanám. Mi elsősorban magyar népmeséket dolgozunk fel. Ezek pedig alapvetően azt üzenik, hogy bírni kell a terhelést, a nyomást, a kihívásokat, és a lehető legkevesebbet panaszkodni. Szóval a legfontosabbat már át is ültettük. Amikor az előadás végén felharsan a tapsvihar, királynak és királynőnek érezzük magunkat egy percig. Utána pakolunk.

Maja: Sokszor előfordul, hogy egy nap több fellépésünk is van. Így a praktikus “ hipp hopp, ott legyek, ahol akarok” varázslatot szívesen átültetném a valóságunkba.

Hogyan változik meg a dinamika a társulatban, amikor nem kőszínházi körülmények között, hanem a természet lágy ölén, mint amikor a Generali Gyerek Sziget fái alatt kell varázsolnotok?

András: Úgy hozta az élet, hogy lényegében “vadon élők” lettünk. Nagyon sok előnye is van ennek. A meséink érvényesek és kellően szabadok a legprofibb körülmények között, de a legmostohábbak között is.

A Generali Gyerek Sziget számunkra az igazi örömjáték helyszíne. Osztályon felüli hangosítás, lelkes, igényes tömegek, és professzionális szervezés. A mi dolgunk elvileg itt az, hogy vidáman felüljünk a hullámra, és diadalmasan lovagoljunk rajta.

Amit azonban tenni fogunk: felkészülünk rá, hogy esetleg mégsem lesz sima ügy, de így is kihozzuk magunkból és az előadásból a maximumot.

Mit üzentek a Generali Gyerek Szigetre készülőknek?

András: Majorka (Mallorca) egy szép sziget (Sziget). Összetartozunk!

Maja: Szeretettel várjuk az újbóli találkozást!

Miről szól a cikk?

• Kiderül, hogyan vált egy cetlire írt ötletből valóra a Majorka Színház négyezer előadásos sikertörténete.
• Betekintés a paraván mögötti titkokba, a fizikai kihívásokba és abba a különleges KRESZ-be, ami a bábok zökkenőmentes mozgatásához szükséges.
• Őszinte vallomás a nehéz sorsú gyerekeknek nyújtott jótékonysági fellépésekről és a lelkierőről, ami a felhőtlen öröm átadásához kell.
• Kedvcsináló a Generali Gyerek Sziget fái alatti örömjátékhoz, ahol a közönség és a társulat majd egymásra talál.